2016. október 30.

Kaptunk egy órát. Hurrá! Én bizony kihasználtam. Sikerült 10 óráig aludni, ami egyébként már 11 óra volt. Tudtam volna még aludni, de ismervén magamat….ha nem mászok ki az ágyból (szó szerint), akkor az egész napot ott töltöttem volna.  Annyira érzem már, hogy év vége van, másképp fogalmazva, nagyon fáradt vagyok. Nem tudom, hogy ki, hogy van vele, de én alig bírok reggelente észhez térni, pedig 22 óra tájékán már csucsukálok.

Az időjárás kegyes volt hozzánk, gyönyörű napsütés, 14 fok. Elindultunk legszűkebb pátriánkban, s meglátogattuk az ezer színben (ez így szokták mondani) Bükk hegységet. A fák a sárga és barna különböző árnyalataiban pompáznak, kivéve az örökzöldeket. J Közel egy órát autóztunk hegyre fel, hogy elérjük a mai végcélt, a mályinkai kilátót. Én nem tudtam, hogy hol van, mert ha tudom…, akkor inkább Barcika felé megyek, mert nem igazán bírom a kanyarokat. Felmentünk a kilátóba, lenéztünk, fújt a szél, fáztam, hisztis lettem. Azt meg sem említem, hogy tök rosszul voltam a kanyaroktól annak ellenére, hogy én vezettem. A csapat kétfelé vált. Én hazajöttem Zora babával, aki már nem is baba L az egyenes úton. A csapat másik fele, vissza a kanyarokkal tűzdelt hegyi úton, elmentek Szentlélekre a „látókövekhez”, s a Szent István kilátóhoz. Anyukám, aki a jövő hónapban lesz 75 éves, fiatalokat (pl. engem) megszégyenítő módon sziklamászásba kezdett. Én nem láttam, csak hallottam. :) 

Hazaértünk, megebédeltünk, s én, mint az óvodában, délutáni pihenőre vonultam (az ágyba). 19 óráig sikerült aludnom, s a kérdés már csak annyi, hogy mit fogok éjszaka csinálni?! 22.30 van, friss vagyok és kipihent, megírom a mai bejegyzést és utána? Na, majd csak lesz valahogy!

Tesztelem a lányaimat. Mindketten felnőtt (személyi szerint) nők, nem szabad már beleszólni az életükbe. De én, mint gonosz mostoha elég sok feladatot adok nekik. Ma egyiknek sem mondtam semmit, kíváncsi vagyok, hogy meddig nem zavarja őket ez, meg az. A szokásos vita már megvolt, hogy ki pakoljon ki és ki pakoljon be a mosogatógépbe. Szegény gyerekek, micsoda komoly probléma! :) De mi lesz a munkapulttal, s a konyha felmosásával? Azt hiszem, a mai napon már semmi, mert a nagy már „jó éjszakát” mondott, a kicsit meg nem tud elszakadni a fészbuktól, mert talán ő is attól félt, mint fiatalok (s nem csak fiatalok) milliói a világon, hogyha nem lógnak minden pillanatban ott, akkor talán lemaradnak valamiről. Biztos vagyok benne, hogy van, aki vitába szállna velem, s azt mondaná, hogy igen is lemaradnak. De könyörgöm! Mást sem látok a metrón, a buszon, a villamoson, a mozgólépcsőn, s sorolhatnám még, hogy fiúk, lányok, nők, férfiak mindenfelé élethelyzetben a telefont bámulják. Hosszú körmökkel kicsit viccesen, anélkül minden gond nélkül „simogatják” a képernyőt, hogy felfelé, uram bocsá lefelé nézegessék a feltöltött tartalmakat. Én is szoktam, de hetente csak egyszer, s nincsenek elvonási tüneteim, ha nem lehetek „ott” minden percben. Autóvezetés közben, a tömegközlekedési eszközökre történő ki és beszállásnál, mozgólépcsőn való utazásnál kifejezetten veszélyes.

Voltak elvonási tüneteim.... Dexterrel kapcsolatban. Őt ismeritek? A kapcsolatom vele úgy kezdődött, hogy Zsuzsi barátnőm mondta, hogy néz egy új sorozatot, Dextert. Ő ki, kérdeztem. Tulajdonképpen egy sorozatgyilkos (csak azt öli meg, aki megérdemli), emellett a miami rendőrségnél vérnyomelemző. Gondoltam, ez nekem való. :)  Szerelem lett első látásra, s szó szerint. Három évadot lenyomtam, kb. egy hét alatt. Aztán abba hagytam, mert pont vizsgaidőszakra esett az időzítés. Tanulnom kellett, nem volt mese. Igen ám, de 2 hét múlva már nagyon rosszul éreztem magam, hiányzott Dexter. Sajnos, nem voltam eléggé erős, újra hozzákezdtem. Végig is néztem, s hogy ez mire volt jó? Arra biztosan, hogy fél évet csúsztam emiatt az egyetemen. :)

Na, mára befejezem. Jó éjszakát!  Holnap jön Marrakesh.