A pihentető alvás után következett egy korai reggeli, majd irány a 9 órai vonat. Kellemes, kulturált IC, ami óránként indul, s kb. 50 perc alatt érkezik Brűzsbe. Ez magyar kiejtése by Mona. :) Ez a városka egy meseszép ékszerdoboz. Élvezeti értékéből az időjárás vont le súlyos pontokat. A várost körül öleli egy patak/folyócska, gyönyörű mézeskalács házikók, s ezernyi pici momentum, ami bájt ad ennek a városnak.

Macskakövek, színes házak, díszes homlokzatok, fiákkerek,  s minden, ami a turizmushoz szükségeltetik.

Az időjárás gyakorlatilag 5 percenként változott. Olyan esett is megesett, hogy napszemüvegért kiáltottam, s 5 perc múlva már zuhogott a hó. A rendkívül kellemetlen időjárás ellenére hömpölygött a tömeg az utcákon. Sétánk során a csípős, hideg szél verte az arcunkba a havat vagy éppen a zuhogó esőt. Dacolva mindennel, 5 órán keresztül fedeztük fel a városka rejtett utcácskáit, s addig mentünk, míg meg nem találtuk az érkezéskor kipécézett szélmalmot.:)

Visszafelé már nem bírtuk a kiképzést, ezért buszra szálltunk. Nem átallottak 3 eurót elkérni egy jegyért, de ha úgy vesszük, buszos városnézésen voltunk ennyi pénzért. :) 

Ezt a képet nem mi csináltuk, de mondj azt valaki, hogy nem gyönyörű! :)

Ebben a városkában az árak is a turizmushoz igazodnak, kávé, tea, forrócsoki egyre megy, 5 euró. Arra gondoltam, hogy nyitni kéne egy Frei kávézót. Ott ugye a legdrágább termék 590 Ft, ehhez képest 5 euró egy rossz kávéért... Bár, én nem lehetek mérvadó, én nem is szeretem a kávét. Ennek ellenére mindennap iszok, de úgy gondolom, hogy ez egyfajta unaloműző nálam. Voltam egy barista kurzuson, s ott natúr kávékat kellett kóstolgatni. Ez előtt meg nem ittam volna egy kávét cukor, meg minden nélkül, de ott kénytelen voltam... S rájöttem, hogy a különböző kávéknak, különböző íze van. Érezni benne a savanykás/keserű/gyümölcsös ízt, s így tovább. Eddig volt a kávé, meg a kávé, meg nem tudtam különböztetni. Nem mintha most már megtudnám, de már érzem, hogy ez jó kávé, az meg rossz kávé. :)

Na, de visszatérve Brűzshöz..., kultúrprogramot nem iktattunk be, mert a múzeum, ahová beszerettünk volna menni, 60 perces várakozást kínált ahhoz, hogy a jegypénztárhoz eljuthassunk. Nagyon ötletesen van megoldva. Van egy oszlop, s rá van írva, hogy ha itt állsz, még 60 perc a kasszáig. Jó, mert eldöntheted, hogy mennyire érzel leküzdhetetlen vágyad a flamandok történelme, művészete iránt. Kár, hogy kihagytuk, na majd legközelebb. A belváros, mint megtudtam a középkor óta nem nagyon változott, s a világörökség része. Nem véletlenül!

Az késői ebédet az óceán partján terveztük, mert valaki azt mondta nekem, hogy isteni finom tengeri herkentyűket ehetek ott. 20 perc vonatút után megérkeztünk Ooestendébe, ahol hódolhattam egyik szenvedélyemnek, ami nem más, mint: ülök, hallgatom a tenger morajlását és nézem a vizet. Ezt órákig bírom csinálni, itt most kicsit korlátozott volt az időm, a jégesőre tekintettel.

Kiválasztottuk a legszimpatikusabb éttermet, s kikértem a "haltálamat". Életemben nem csalódtam még így kajában. Volt benne hal, rák, tintahal meg akármi, ezzel nem is volt baj. Kihoztak egy lassagne kinézetű valamit forró cserépedényben. Majdnem sírva fakadtam, de komolyan! Tejszínes mártásban a tenger gyümölcsei, az megszórva sajttal, s ez így mind sütőben megsütve. Nem volt rossz az íze, de nem ilyen kajára vágytam. Benyomtam, bár tudtam, hogy baj lesz belőle. Na, de 26 euróért nem hagyhatom ott! :) Qrva drága volt egy tál ételért, s szó szerint " egytálétel". Ezután séta következett az óceánhoz. Utunkat keresztezte egy gyönyörű templom

 Ebben a városban már rengeteg kutyát sétáltattak. Itt is nagyon sok ember volt, legalább is a Váci utca szerű, sétálóutcán. S itt volt az a házikó is, amit az elején ígértem, hogyan is használnak ki minden talpalatnyi helyet.

Hogyan lakjunk sokan, kis helyen. :)

Aztán következett a végtelen víztömeg. Na, nem is olyan végtelen, mert Anglia fényeit láthattuk a "túl parton".

Gyönyörű sétány, kihalt tengerpart. Ezen nem csodálkoztam, hiszen ki az az őrült, aki télen, tomboló szélben, jégesőben a vizes homokban sétálgat, beázott csizmában. Nagyon szép volt, s érdekes módon, nem zavart semmi.

Elég vacak a kilátásuk. :) Volt egy lépcső, ahol lementem a partra, de igen ám, máshol nincs lépcső, én meg csak mentem előre. Ez a homokfal legalább 2 méter magas, hogy fogok én ezen visszamászni. Az egy dolog, hogy Michelin-baba módjára be voltam öltözve, emellett omlott a homok, szóval kivitelezhetetlennek tűnt, hogy én ezen felmásszak. Aztán, amikor a hős lovagom megunta a hideget, a megmentésemre sietett. :) Ő is lejött a partra, s megpróbált engem feltolni ezen a falon. Nagyon hamar ideges lett, mert én félúton  "elakadtam", s csak röhögtem a vizes homokban fekve. Vicces jelenet lehetett kívülről, amint a partra vetett bálnát megpróbálják biztonságba helyezni. De ugye, a bálnácska nem tud segíteni, s a röhögéstől még mozdulni se igazán. De, megoldódott a probléma, egyszer csak abbahagytam. Természetesen tiszta homok lettem, telement a csizmán, vizes lett a gatyám, egyedül  kabátom állta a "sarat".

Felültünk a villamosra, ami hosszan a tengerparton megy. 

Nem mertük a bliccelést megkockáztatni..., de a jegyvásárlás jó volt arra, hogy még Napóleon erődjét is megnézhettük, a város másik végében volt. Az egyik útitársam nagyon vicces figura, így gyakorlatilag folyamatosan röhögtem a beszólásain. Ez történt a villamoson is, amikor is nem bírtam abbahagyni a röhögést. Ilyen gyakran előfordul velem, mert szeretek magam mellett tudni jó humorú, vicces embereket. S mi történt? Az emberek....volt, aki csak mosolygott, volt, akire ráragadt a röhögésem, de minden esetre jól fogadták a megnyilvánulásomat. Ugyan ez Budapesten: senki sem mosolyog, néznek rám csúnyán az arcukon a következő gondolattal: mi a f....t röhög ez a nő, mitől van ilyen jókedve. Örüljenek neki, ha valakinek jó kedve van. Nem kell a sok morci, szomorú, elégedetlen, savanyú ember!!!!

A világ legrövidebb műemléknézését hoztuk össze, 39 másodperces volt. Már sötét volt, amikor elindultunk a helyszínre. Néztek is minket bolondnak, amikor a sötétben kérdezgettük, hogy merre van. De időben be voltunk határolva, mert a villamos már csak 20 percenként járt, s féltünk, hogy lekéssük az utolsó vonatot, amivel visszamehetünk Brüsszelbe. Szóval, leszálltunk a villamosról, elrohantunk megkeresni az erődöt, 39 másodpercig néztük, majd visszarohantunk a villamoshoz, s így elértük a vonatot is. Tanakodtunk, hogy melyik vágányról indul a brüsszeli vonat, amikor is ékes magyarsággal megszólított minket egy srác, s elmondta, amit elmondott. Ő volt az első magyar, akivel találkoztunk. Másnap még kerekedett egy érdekes sztori, de azt csak holnap mondom el. :)