Késtem egy napot. :) Annyira fáradt voltam tegnap.

Nem tudom, hogy egyes képeket miért lehet látni, egyeseket meg nem. Képek nélkül unalmasabb. :)

Egyik nap elmentünk egy „fakultatívra”, ami az Atlasz hegység egy picinyke részletének meglátogatását jelentette. Megkérdeztük a recepcióst, hogy mennyi az ára. Pontosan a dupláját mondta annak, mint amennyiért egy „utazási irodában” került. Nem is értem! :) A "fekete adonisz" le akart minket venni.  A megbeszélt időben és helyen ott várt minket egy normális állapotban lévő mikrobusz, angolul beszélő sofőrrel, spanyol és koreai útitársakkal. Meg kell jegyeznem, hogy a sofőr első dolga volt, hogy bekapcsolatassa velünk a biztonságiövet. Nagyon lassan vezetett, egyetlen negatívum volt, hogy néha nem fogta a kormányt. :) Egyébként meglepő módon lassan vezetnek (ültünk több taxiban is), s az övet egyből mindenki bekapcsolatatja. Ez nagyon jó! Azért írtam azt, hogy meglepő módon, mert a külügy azt írta, hogy eszement módon vezetnek, nagyon sok a közlekedési baleset, fittyet hánynak a szabályokra és így tovább. Mi az a fitty? :)  Nyilván érdekükben áll, hogy a külföldiek épségben visszaérkezzenek egy-egy kirándulásról, ezért a nagy óvatosság, vagy csak úgy alapból…

Kb. egy órányi autókázás után megérkeztünk egy berber faluba, ahol várt ránk a berber idegenvezető, aki spanyolul is beszélt. Megkérdeztem tőle, hogy hány nyelven beszél. Berber, ez az anyanyelve. Arab és francia kötelező a suliban. Angol, német, spanyol kvázi követelmény a turisták miatt. Apropó turisták. Az oroszok már a spájzban vannak, de ott Marrakesh-ben egyetlen egy orosz csoporttal találkoztam, úgy látszik Afrikát még nem vették be! :)

Nos, a kis idegenvezetőnk elmondta a napi programot, s elsőként bemutatott egy eredeti berber „lakást”, ahol is az eredeti berber asszonyság megkínált minket eredeti berber whiskey-vel (lánykori nevén mentateával), lepénnyel, vajjal, mézzel. Mindent ők készítenek. 2 csontsovány tehénke lakik velük a házikóban, akik lábra se bírnak állni, de azért tejet adnak, s abból készül a vaj. A pasi, aki velem volt megkóstolta, én nem mertem. :)  Tudjátok, volt az a francia pasi (bizonyos Louis P.), nos nem biztos, hogy az ő technológiáját alkalmazta az asszonyság. A teát is alig akartam megkóstolni (láttam, hogy miben és hogyan mossa el a poharakat),  de nem illet visszautasítani….meg is lett az eredménye, mire hazaértünk. S talán már kezdem hinni, hogy a negatív gondolatoknak betegségteremtő ereje van. Alapból csak kólát/annak variációit ittam, no meg itt-ott mentateát. Törölgettem én a palackokat, dobozokat, poharakat, de a gondolat a fejemben volt. Nos, hazaérkezésünk másnapjának reggelén egy gyönyörűséges herpesz ott díszelgett a számon.  Tudom, gyenge az immunrendszerem! :)

De térjek vissza a faluhoz! Mesélte a gájd, hogy régebben a gyerekeknek Marrakesh-be taxival kellett menni az iskolába, majd vissza, ami ugye drága mulatság volt. Ekkor gondolt egyet a király, s megszervezte a „sulibamenést „, s kaptak a falvak ingyenes iskolabuszt. Bemutatta a lakást, ami áll egy konyhából, egy hálószobából, egy közösségi térből. Fürdőszobát nem láttam....De ez senki sem képzelje úgy, mint itthon. Vannak képek, kérdés, hogy fel tudom-e tenni.

Utunkat folytatván megálltunk egy kozmetikai termékeket gyártó manufaktúránál, ahol is megnézhettük, hogy hogyan lesz az argánolaj a kis magocskából.   Konkrétan, ül a földön egy hölgy, tekerget egy „malomkövet”, ami egy másikhoz dörzsöli a magot, s ebből kifolyik egy barna trutyi. Ezeket teszik a krémekbe és így tovább, s ettől leszünk mi nők szépek. Vettem egy pici krémet, de sajnos, még nem látom a hatását. :) vagy inkább :(

Ja, elfelejtettem, hogy közben lehetett tevegélni. Ezt nem próbáltam ki, mert tevével is volt már kellemetlen élményem. :)

Viszont, ha egyszer még eljutok olyan országba, ahol sivatag van, akkor egy 3 napos 2 éjszakás túrára benevezek. Az teljesen más, mint 10 percig körbe-körbe hajókázni a teve hátán. Itt is lehetett volna, de 1000 km-re van a sivatag, s nem volt annyi időnk, hogy részt vegyünk egy háromnapos túrán. A fűszerkert után következett a végcél az Ourika Valley. Ez az Ourika olyan „folyóféleség”. A pataktól nagyobb, de nem nevezném folyónak. 1500 méter magasra másztunk fel, én szó szerint másztam (néha négykézláb). Arról nem szólt a fáma, hogy hatalmas nagy köveken keresztül jutunk fel a félútig, mert a mi csoportunk nem ment fel a tetejére. Jön a hegy tetejéről le a víz, ez a vízesés, majd amikor már egyenes mederben halad…nos,  ekkor már „folyóféleség”.  Az utat szegélyezik mindenféle árusok, kőfaragók. Ott fenn a berberek között a magyarokat nem úgy ismerik, hogy: köszönöm, nem kérek, hanem ennek arab változatával: la, sukran. Hungary? La, sukran. Azért ez lehet egyfajta társadalomrajz, a magyar társadalom rajza. Na, a lényeg a lényeg: jó kis túra volt, fel majd le, másnap konkrétan alig bírtam lejönni a lépcsőn, úgy bedurrantak az izmaim. A gájddal kéz a kézben sétálgattam, mert gyakorlatilag húznia-vonnia kellett. Nem kellett volna, de a pasi, aki velem volt, nem segített. Dumcsizott hátul, lemaradva. Hatalmas, meredek és sok helyen csúszós kövek voltak, amiket le kellett győzni. Biztosan félt, hogy a „vénasszony” elesik, s akkor abból neki baja lesz. Ő nagyon edzett volt, ezt a túrát nap, mint nap megteszi elmondása szerint. Fent volt egy kis bár, berber hűtőszekrénnyel, a hegyről lefolyó vízzel hűtötték az italokat, nagyon ötletes módon. A „pia” aranyárban volt, de elmagyarázták, s igazuk van, azoknak az italoknak valahogy fel kell oda „menniük”. Egyébként a piáról jut eszembe: étteremben, kisboltban nem lehet alkoholt kapni, de a marokkói Auchanban pl. egy hatalmas nagy teremben (jól elkülönítve) annyi volt, hogy bármelyik itthoni hipermarket megirigyelhette volna. A kilátás gyönyörű, a levegő tiszta (mitől is lenne szennyezett), s csak a vízesés hangját, no meg az emberek bábeli kavalkádját lehet hallani.

A túra befejezéseként ebédelni vittek minket. A folyóban, a folyó mellett mindenhol éttermek bárok. Nyáron, amikor a víz és a levegő is egy kicsit melegebb, konkrétan a vízbe rakják be az asztalokat és a székeket. Izgi lehet úgy ebédelni, hogy közbe a lábad alatt folyik el a víz. Azért írtam azt, hogy „vittek minket”, mert csak abba a vendéglátóegységbe ülhettünk le, ahová a gájd beterelt minket. Nyilván a biznisz, az biznisz. :)  Csak az a pofátlanság a dologban, hogy ez az étterem 120 dirhamért adta azt, amit a többi 50-ért. Finom volt a csirkés tagine (ezt ettem mindennap), s rájöttem, hogy az olivabogyó forrón is finom. Hatalmas nagy kulináris élvezetekben nem volt részem, mert a nagy kóstolgatásnak az lett a vége, hogy semmit nem vettünk, amit az utcán árultak, sütögettek. Némely dologról még csak elképzelni sem tudtam, hogy mi az. :) A cserépedényben párolódó csibi olivával viszont finom volt, kipróbálom itthon. Van egy római tálam/mi, talán az is megfelel a célnak.

Ebéd után visszaindultunk, a sofőr mindenhol begyűjtötte a jutalékot, majd kifizette a mi kis gájdunkat. Egy százast kapott, ami kb. 3000 Ft-nak felel meg. Ez nem tudom, hogy jó pénz-e. Sajnos a beszélgetés közben nem jutott eszembe, hogy megkérdezzem, mennyit is keresnek ott az emberek, mennyi az a minimális összeg, amiből meg lehet élni, s így tovább. De, ha azt nézem, hogy egy mentatea 20 dirhamba kerül, akkor már nem… Azon tanakodtunk, hogy mennyi „borravalót” adjunk neki, de úgy kipattant a kocsiból, hogy erre nem volt lehetőségünk. Az is meglehet, hogy ez nem is szokás. De ennek ellent mond azt, hogy pl. a berber házban ő mondta, hogy a teáért adjuk a hölgynek 10 dirham/fő összeget. Szóval….nem tudom, hogy mi is van.  Ez egy egész napos program volt, így este már csak egy ici-pici sétára marad energiánk. Ezt csak a pasival tettem meg, aki velem volt, mert az útitársaink kidőltek a sorból.

Nos, kettesben, hát, hogy is mondjam….féltem. Ez az érzés visszafelé kerített a hatalmába. Sötét volt, a zegzugos kis utcácskákon minden üzlet zárva, a közvilágítás….hagy némi kívánnivalót maga után, s egy-egy kanyarban kisebb-nagyobb csoportokban álló fiatal férfiak. Mi meg ketten bandukoltunk ott, ahol fehér ember ilyenkor már tutira nem jár. Szerencsére nem történt semmi, de akár történhetett is volna.

Az utolsó teljes napon bejártuk a város minden nevezetességét (palotát, múzeumot, gyönyörű kerteket, s így tovább). Ezen a napom már taxival közlekedtünk, mert komoly távolságokra voltak ezek egymástól. Taxi van rengeteg, de a taxióra ismeretlen fogalom. :) Megkérdeztük mennyi, mondtak egy árat, annak mondtuk a felét, ők mondták oké. Aztán az egyikben felfedeztem egy taxiórát, ő éles logikával kikövetkeztette, hogy arról beszélek, s bekapcsolta. A kialkudott ár 20 dirham volt, amikor kiszálltunk, a taxióra 7,50-et mutatott. Azt gondolom, túlárazott volt a kialkudott viteldíj. Felfedeztünk egy vadiúj plázát is, amit a medina stílusában próbáltak berendezni. Pont úgy nézett ki az üzletsor, csak kicsit kulturáltabb volt. Itt az árak a megfizethetetlen kategóriába tartoznak. Estére maradt a Jemaa El Fna, a világhíres tér. Itt megtalálható mindenféle náció, kígyóbűvölő, majomidomár (viccesek voltak a bepelenkázott majmok), zenészek, füstölgő kajáldák, mindenféle árusok. Az egész egy színes, illatos, zajos kavalkád. Mindennek ára van. Nem lehet csak úgy megállni és nézni pl. a kígyóbűvölőt. Egyből jön a beépített ember, s szedi/szedné a lóvét. Fényképezés pedig szóba sem jöhet fizetés nélkül. Direkt,  figyelő személyzet van a lesifotósok kivédésére. :) Felmentünk egy kávéház teraszára, mert fentről az igazi. Kedves olvasóm, ne gondolja, hogy ez csak úgy megy, hogy felmegyünk és nézelődünk. Ja, a kvház az alul van. A „tetőre” azután lehet felmenni, miután mindenki kifizette az aranyárban mért mentatea/üdítő árát. A naplemente ott ért minket, az gyönyörű volt, mint mindig. :)

Levezetésként egy kis souvenir vásárlás következett. Ez nem egy egyszerű dolog. Ha valakire ránézek, máris megszólít, s aki nem eléggé határozott (az nem én vagyok), hamar a bolton belül találja magát. Na, ilyen volt a pasi, akivel voltam. Ő nagyon élvezte az alkudozást. Meglepő módon volt olyan, aki 10 perc után megunta, s elküldte melegebb égtájra, de akkor sem adta olcsóbban a portékát. Vettem egy „berber parfümöt”, amit nem tudok, hogy mi az, de isteni illata van. Úgy néz ki, mint egy szappan/inkább valami ásvány. Nagyon természetes illata van, s fürdés után, a tusfürdő illatát is elnyomja, s a reggeli „kenés” még este is érződik.

A hazafelé út egy „magántaxival” történt, ami nem is taxi, hanem egy rozoga Suzuki kisbusz/mi volt. Ő előzőnap fuvarozott minket, megkérdeztük mennyi a reptéri transzfer, mondott egy nagyon jó árat így megegyeztünk, hogy másnap 10-kor találkozunk egy bizonyos ponton. Mi sokkal hamarabb ott voltunk, ő meg sehol…. kezdtünk aggódni.  Pontban 10-kor bepöfögött. Tövig nyomta a gázpedált, az autó alig ment 40-el, recsegett, ropogott, de szerencsére épségben megérkeztünk a reptérre. Olcsó volt, ő meg nagyon boldog volt, hogy kereshetett egy kis pénzt. A közlekedésről még eszembe jutott, hogy ott annak van elsőbbsége a körforgalomban, aki be szeretne jutni. A gyalogosoknak nincs lámpa, egyszer csak megállnak az autók, s akkor futhat mindenki.

Még az is az eszembe jutott, hogy elgondolkodtunk, hogy ez az állam hogyan működik pénzügyileg. Miből van bevétele, mert számlát az sehol, senki nem ad. A belépő díjas kertek stb. ott adnak jegyet, az Auchanban van blokk, de pl. az éttermekben egy kis fecnire lefirkantják az árat és annyi. Ha valaki esetleg tudja ezt, akkor ossza meg velem, mert komolyan érdekel.

Összegzés: új volt, más volt, érdekes volt, de nem mennék vissza. Lehet, hogy nem aggodalmaskodtam volna annyira, ha nem olvasom el a külügy tájékoztatását. Néha jól jöhet a tudatlanság. Az írták, hogy biztonságos ország, ajánlják a turistáknak, de vannak „de”. Jobb félni, mint megijedni alapon. S az én ajánlásom, vagyis „nem ajánlásom”….ez az ország szerintem nem az, ahová két barátnő csak úgy induljon neki. Meglepett, amikor láttam hátizsákos turistalányt egyedül bóklászni a medina utcáin, kezében a telefonos térképpel, ahogy próbálta megtalálni a szállását. De, ahogy a mondás mondja: bátraké a szerencse!

Kedves olvasóim! Marrakesh végére értem, de ha már belekezdtem, akkor folytatom. Engem mindennap ér valami „behatás”, ami gondolatokra késztet, s a gondolataimat „papírra” fogom vetni, szóval, ha van kedvetek, tartsatok velem! :)